„Nyugtalan a szívünk, míg meg nem nyugszik Tebenned” – mondta Szent Ágoston, aki maga is éveken, évtizedeken át kereste Mesterét. Ez a megnyugvás kezdődhet el az örök fogadalommal, amit a keleti hagyományban szerzetessé szentelésnek is neveznek.
A II. Vatikáni Zsinat épp fél évszázada döntött e mellett a kifejezés mellett: a fogadalmat tevők „egész életüket az Isten sajátos szolgálatára adták oda, ami egy […] sajátos fölszenteltséget (consecratiót) hoz létre” (P.C., 5. p.).
A hét végén szentté avatandó II. János Pál pápa a „Megszentelt élet” c. apostoli buzdításában írt arról, hogy mai világunkban „égetően szükséges a megszentelt személyek erős prófétai tanúságtétele az Isten elsőbbségéről, amint ez a tiszta, engedelmes Krisztus követéséből fölismerhető”.
A szentéletű pápa szerint a szerzetesség különösen is prófétai tanúságtételt jelent. A mai apostoli szakaszban is ezt erősítette meg a Joel próféciáját fölelevenítő apostol: „Ifjaitok és leányaitok jövendölni fognak.” A Kelet világossága című apostoli levelében pedig a szent pápa arról írt, hogy a monostor az a prófétai hely, ahol ég és föld találkozik, „ahol a teremtett világ Isten dicsőítésévé válik”, a liturgia feltárja az utat az új ember egyensúlya felé, és tiszteletre szólít fel a teremtett világban levő eucharisztikus lehetőség előtt: a világ arra van rendelve, hogy az Úr fölvegye azt a maga Eucharisztiájába, az oltár áldozatában jelen lévő Húsvétjába”.
Megköszönjük Anasztázia nővérünk szüleinek és társainak, hogy ide elvezették és felajánlották. A keresztelkedés óta folytatott életút ma új állomásához ért. Anasztázia nővérünk neve a feltámadást jelenti. Tizenhét évszázada atyáink Krisztusnak Lukács evangéliumában rögzített szavait vonatkoztatták a szerzetességre: „Akik méltók rá, hogy eljussanak a másik világba és a halálból való feltámadásra, nem nősülnek és nem is mennek férjhez. Hiszen már nem halhatnak meg többé, mert az angyalokhoz fognak hasonlítani, és az Istennek a fiai, mert feltámadtak.” (Lk 20)
A szerzetesek nagy számban tanúsítják a húsvéti titokhoz, a kereszthez és feltámadáshoz való hűséget. Az Isten iránti hűségből sarjad a felebarát iránti odaadás is, amit a szerzetesek áldozatként élnek meg azáltal, hogy szüntelenül imádkoznak a testvérekért, szolgálják a szegényeket és részt vesznek mások nehézségeinek viselésében, s az Egyház gondjainak és szorongatásainak vállalásában.
A szerzetes nővérek „első apostoli feladata önmagukra irányul és azáltal teljesítik, hogy kitárják szívüket a Szentlélek működése előtt” – ez az Egyház tanítása. „Tanúságtételük az egész Egyházat emlékezteti arra, hogy az első helyen az ingyenes istenszolgálat áll, melyet Krisztusnak a Szentlélek által szétosztott kegyelme tesz lehetővé. Hirdetik a világnak az Atyától eredő békét, a Fiú önátadását, és a Szentlélek gyümölcsének örömét.”
Szerzetes nővérünk azért is kapta Anasztázia nevét, hogy a feltámadás jele legyen.
A II. Vatikáni Zsinat tanítása azt mondja, hogy „a szerzetesség... a jövendő föltámadást és a mennyek országának dicsőségét hirdeti.”
Ez elsősorban a szüzesség vállalásával történik, melyet ama végső világ elővételezésének tekintünk, mely már most jelen van és az embert a maga teljességében átformálja.
Azokban az emberekben, akik életüket Krisztusnak szentelték, élnie kell a vágynak, hogy találkozhassanak vele, s végleg és örökké vele maradhassanak. Innen az epedő várakozás, innen a törekvés, „hogy elmerüljenek a szeretet tüzében, mely bennük ég, és nem más, mint a Szentlélek maga”. Ez a várakozás és törekvés az ajándékoktól erősödik, melyeket az Úr szívesen ad azoknak, akik az odafönt valókat keresik (vö. Kol 3,1).
Az a szerzetes, aki kitart az Úr dolgaiban, nem feledi, hogy „itt nincs maradandó városunk” (Zsid 13,14), mert „a mi hazánk a mennyben van” (Fil 3,20). Az egy szükségeset keresi: „Isten országát és annak igazságát”.
A föltámadás nevét hordozó Anasztázia nővér arra kötelezi el magát, hogy a Föltámadottal állandó kapcsolatban élve valamiként az Ő eleven ikonja legyen e világban.
Imádkozzunk érte, hogy megfeleljen e nagy hivatásnak az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek nevében. Ámen.
AJÁNLOM AZ OLDALT
„Nyugtalan a szívünk, míg meg nem nyugszik Tebenned” – mondta Szent Ágoston, aki maga is éveken, évtizedeken át kereste Mesterét. Ez a megnyugvás kezdődhet el az örök fogadalommal, amit a keleti hagyományban szerzetessé szentelésnek is neveznek.
Megköszönjük Anasztázia nővérünk szüleinek és társainak, hogy ide elvezették és felajánlották. A keresztelkedés óta folytatott életút ma új állomásához ért. Anasztázia nővérünk neve a feltámadást jelenti. Tizenhét évszázada atyáink Krisztusnak Lukács evangéliumában rögzített szavait vonatkoztatták a szerzetességre: „Akik méltók rá, hogy eljussanak a másik világba és a halálból való feltámadásra, nem nősülnek és nem is mennek férjhez. Hiszen már nem halhatnak meg többé, mert az angyalokhoz fognak hasonlítani, és az Istennek a fiai, mert feltámadtak.” (Lk 20)
A szerzetes nővérek „első apostoli feladata önmagukra irányul és azáltal teljesítik, hogy kitárják szívüket a Szentlélek működése előtt” – ez az Egyház tanítása. „Tanúságtételük az egész Egyházat emlékezteti arra, hogy az első helyen az ingyenes istenszolgálat áll, melyet Krisztusnak a Szentlélek által szétosztott kegyelme tesz lehetővé. Hirdetik a világnak az Atyától eredő békét, a Fiú önátadását, és a Szentlélek gyümölcsének örömét.”
